RAID

A RAID kifejlesztése
A kutatók összehasonlították ár és teljesítmény viszonylatban a kis lemezes meghajtókból felépített tömböket (tömbnek nevezik azt, amikor két vagy több lemezt csoportosítanak, úgy, hogy a gazda rendszer számára egy eszköznek látszódjék) a Single Large Expensive Disk (SLED) (Egy Nagy Drága Lemez) rendszerrel, melyek gyakoriak a nagygépes alkalmazásokban.

Arra a következtetésre jutottak, hogy a kisebb és olcsóbb lemezeket tartalmazó tömbök ugyanazt vagy még jobb teljesítményt nyújtottak, mint a SLED. Bár - mivel több lemezt használtak egy tömbben - a Mean Time Before Data Loss MTBDL (Két adatvesztés között eltelt idő) - amelyet a Mean Time Between Failures (MTBF) (Hibák között eltelt idő) értékének a lemezek számával való elosztásával nyertek - elfogadhatatlanul alacsony lenne.

Ekkor az a probléma, hogy hogyan gazdálkodjanak az MTBF-fel, és hogyan lehetne megakadályozni azt, hogy egy meghajtó hibája adatvesztést okozzon a tömbben. Ennek megoldására a Berkeley egyetem kutatói előterjesztettek öt redundáns tömb architektúrát, amelyet RAID 1-5-nek definiáltak. Egyszerűbben, a RAID egy architektúra, amely meghatározza, hogy hogyan érik el a redundanciát, és hogyan osztják el az adatokat a meghajtók között a tömbben. A RAID 1-5 szintjén kívül ismerté vált a RAID 0, egy nem-redundáns tömb konfiguráció, amely az adat daraboláson (a file-okat kisebb blokkokra bontja, és ezeket a blokkokat több lemezen osztja szét a tömbön belül) alapszik. A RAID 0 nem teljesen tökéletes, mert nem garantálja az adatvédelmet, de ez biztosítja a maximális átvitelt az adat-intenzív alkalmazások számára (mint például a digitális videó feldolgozás).